A média és a fogyatékos emberek viszonya
A Mosolyország Alapítvány 2004-ben felmérést készített, melyben többek között azt vizsgálta, milyen a kapcsolatrendszer a fogyatékossággal élők és a társadalom megannyi szegmense között. Az elemzés arról értekezik, hogy nem szerencsés, ha a társadalmat fogyatékos és nem fogyatékos ellentétpárban szemléljük. Ez egyrészt kirekesztő, másrészt nem segíti a szemléletváltást. Ezzel szemben célszerűbb a társadalmat egészként tekinteni, amelynek tagjai sokféle lehetőségekkel, hátrányokkal, és „ne adj Isten” fogyatékossággal élnek. Az íly’ módon sokszínűvé vált társadalom olyan közösséget alkot, melynek heterogén összetétele a különbségek ellenére mégis egy csoporthoz tartozóvá teszi a fogyatékos és nem fogyatékos embereket. A tanulmány részletesen kitér a fogyatékos emberek és a média viszonyára, mely szerint a média a fennálló társadalmi normákhoz igazodik, nem pedig normát teremt. Az elemzésben arról olvashatunk, hogy ha a média teret enged a témának, azt az esetek meghatározó többségében egysíkú bemutatás mellett, jellemzően felszínes témakezeléssel, a szenzációéhség fenntartásával teszi. A normakövető magatartás miatt a média körültekintően válogatja meg a preferált (pl. vak, mozgássérült sportolók) és a kerülendő témákat (pl. DOWN-szindrómás gyermek bemutatása).
A fent említett normakövetés feltérképezése mellett a tanulmányban olvashatók az érintettek, a fogyatékos emberek problémafelvetései is, melyek szerint az egysíkú bemutatás során a segítséggel élők nem a társadalmi közegben, intergrált csoportként jelennek meg, hanem „csak” a fogyatékossággal kapcsolatos témakörrel együtt, annak elkerülhetetlen részeiként. A dolgozat szerint „Ilyenkor támogatásért „kuncsorgó” szervezetek/szülők képét láthatjuk, vagy politikus megjelenését, amint átad/avat valamit, vagy megjelenik egy „fogyatékos”-rendezvényen”. Érdekes és elgondolkodtató szegmensként a kutatás az újságírók felelősségét, munkamorálját is taglalja. Eszerint a médiában dolgozók háromféle hozzáállásával találkozunk:
- nem érdekli a dolog, de megcsinálja;
- „Rááll a témára, rétegműsort készít, majd azt hiszi, ő maga is szakemberré avanzsált;
- „Felkapja” a témát, kihegyezi, de nem jár utána rendesen.
Emellett már szinte eltörpül az a megállapítás, hogy a fogyatékossággal élő emberek szervezetei azért nem - vagy csak korlátozottan - jelennek meg a médiában, mert nem voltak képesek olyan rendezvények és események „tálalására”, melyek átlépték volna a média ingerküszöbét. Utóbbihoz, egy-egy népszerű ember támogató jelenlétére volt szükség, vagy annak bizonyítására, hogy a téma milliókat érint. Így lehetett hetekig tartó téma a parkolási igazolványok hamisításának ügye, miközben a média hamar elsiklott az olyan ellentmondásos tények fölött, hogy a környékbeliek tiltakozása miatt nem épülhetett meg egy ellátó intézmény, vagy fogyatékossága miatt egy gyermeket a szülők nyomására eltávolítottak az iskolából. A sajtó itt az előítéletek fenntartásában volt partner, nem azok lebontásában.
Amikor a média viselkedését vizsgáljuk, értenünk kell, hogy a társadalmi környezet folyamatosan változik, a média belső szerkezete sem tekinthető állandónak, és természetesen itt sem elhagyagolandó tény az újságírók személyes preferenciáinka megléte. Alapvetően meghatározó, hogy a személyes viszony a témához milyen módon érvényesül, mit engednek a vezetők és mit vár el a tulajdonos. A média malmai ma már másképp őrölnek, mint 2004-ben, mégis elmondhatjuk, hogy a fenti megállapítások még ma is igazak.
