Akadálymentes sajtó - a média mint munkahey

Még a 2000-es évek elején egy terrortámadás apropóján a TV2 egy szakértőt hívott stúdiójába. Az úriember, Demirkan Tarik a közel-keletről beszélt, hiszen szakértő volt, aki a CNN-nek és a BBC-nek is tudósított. Demirkan Tarik kerekesszékes riporter, tudósító, szerkesztő.

A Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége havonta megjelenő lapja, a HUMANITÁS készített vele interjút, melyben munkájáról is beszélt:

„– A televízióban nem mondták, hogy nem tud mobil lenni?
– Nem, bár én voltam az egyetlen mozgássérült riporter. Visszagondolva, hihetetlen helyekre voltam képes elmenni. Sokszor azt sem tudtam, akadálymentes-e a szálloda, de úgy gondoltam, mindent meg lehet oldani, csak szeresse az ember a munkáját. 
– Most kisebb intenzitással dolgozik?
– Könnyebb a munkám: a török CNN-nek, a BBC rádiónak tudósítok (a magyar nyelvű adásainak is) és többnyire telefonon.
–  Ha riportra megy, előtte közli, hogy kerekes székes?
– Ez nem tartozik a tárgyhoz. Egyszer fordult csak elő, hogy a magyar operatőr kolléga odaszólt telefonon az interjúalanynak, hogy a riporter kerekes székes. Ezt meg miért mondtad? – kérdeztem tőle. Azért, hogy tudjon róla – válaszolta. Erre nem kell felkészülnie – dohogtam. Az operatőr nem értette, miért gond ez számomra. Bárhová megyek, azt sem mondom, hogy török vagyok, milyen a vallásom vagy a bőröm színe. […] A média Magyarországon is azt adja, amit a társadalom elvár tőle. Amíg nem változik az emberek gondolkodása, addig a szakmában sem lehet sok mindenre számítani. Mindkettő hatással van a másikra.” 

(Forrás: Humanitás, Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége, Budapest, 2003,)

A korábban Budapesten és környékén fogható Civil Rádióban 2004 óta tevékenykedtek fogyatékossággal élők a Handicap c. műsorban. A programban öten vállalták a feladatot, hogy felkészüljenek a rádiós műsorkészítésre, szerkesztve az említett magazinműsort. Közülük ketten enyhén mozgássérültek, hárman pedig látássérültek. Munkájuk megkezdésekor a fő feladat az volt, hogy a rádió vezetésével kidolgozzák azt a metódust, melynek segítségével egyenlő esélyekkel, önállóan végezhetik munkájukat. Az enyhén mozgássérült szerkesztőknek nem voltak különösebb problémáik, a vak műsorkészítőknek azonban több területen is újat kellett „alkotniuk”. A legelső probléma az interjúkészítés kapcsán merült föl, főként a felvételt készítő eszköz kapcsán. A Minidisc nem bizonyult egyszerű feladatnak, hiszen a kijelző utasításainak megfelelően értelemszerűen nem voltak képesek eljárni. Mint kiderült, a kevesebb itt több, az egyszerű, kijelző nélküli eszközök sokkal használhatóbbnak bizonyultak. A vágás ezzel szemben nem jelentett problémát, mert a képernyőolvasó szoftver (JAWS for Windows) és a parancsbillentyűk segítségével a vágóprogram könnyen használhatóvá vált. Nagy meglepetésre 2005-ben már a Sziget Fesztivál sajtósátrában is ilyen számítógépek működtek! A mikrofon távolságának megtartása és a helyes jelszint beállítása is nehezen leküzdhető akadályokat jelentett. A felvétel közbeni hibákat csak hallás alapján képes egy látássérült ember megfelelően korrigálni. Különösen nehéznek bizonyultak a sajtótájékoztatók, ugyanis az előadók kivetítései, prezentációi ismeretlenek maradtak a látássérültek előtt. Ebben a helyzetben jelentett előnyt a rádiós szakmaiság, a talpraesett riporter egyszerűen megkérte a nyilatkozót, mondja el mi volt a prezentáció tartalma. Így a "vakság" ténye a hallgatók igényének jobb kielégítését eredményezte, ezáltal ugyanis olyan részletes információkkal ismertették meg a hallgatóságot, amely a látók számára – nyilvánvaló jellege miatt – feledésbe merült volna. Bebizonyosodott, hogy egy sajtótájékoztatón a vak újságírónak „élelmesnek” kell lennie, hogy a szükséges információt mintegy „kicsikarja” a szervezőkből. Ez azonban nem lehetetlen feladat. 

Ugyancsak akadályként merült fel az élő adás során még meg nem tapasztalt problémák sora. Nem létezett ugyanis olyan jelrendszer, mint ami a látók esetében bevett gyakorlat: a technikus és a műsorvezető kézjelekkel kommunikál. Kiderült ugyanis, hogy a látássérültek számára a térérzékelés hiánya miatt nem is olyan egyszerű az intés mozdulatát elsajátítani. Egy ilyen, látók számára egyszerű mozdulatsort, számos alkalommal kellett gyakorolni, amíg automatikusan alkalmazták a műsorkészítők. A stúdióban megszokott jelek helyett is valami újat kellett kitalálni, hiszen vakok között nem létezik a mimikai és gesztus-kommunikáció. Éppen emiatt a tapintásra kellett hagyatkozni. A megállapodott jelsorozat szerint: 1 érintés – „beszélni szeretnék”, 2 érintés – „most te jössz”, a másik kezének sorozatos kocogtatása pedig az „idő van” kifejezés megfelelőjévé vált. A stúdióbeszélgetések során (élő vagy felvett műsoroknál), a helyszíni interjúknál a látássérültség semmilyen gondot nem okozott, sőt. A vak műsorkészítők sokkal jobban bele tudták élni magukat a hallgató szerepébe, és mivel a látás nem adott nyilvánvaló választ a környezetről, a rádióhallgató számára hitelesebb és több információt tartalmazó műsorok készültek. Az is bizonyítást nyert, hogy a Braille-írás segítségével a látássérültek akár még híreket is mondhatnak, hosszabb szövegeket is felolvashatnak. Ezt a próbalehetőséget azonban nem a „hagyományos” (sem a közszolgálati, sem a kereskedelmi), hanem az úgynevezett a közösségi média teremtette meg, bebizonyítva, hogy az ún. harmadik típusú média, a közösségi média milyen hatalmas lehetőségeket trtogat.