Amit a CHARTA állít - etikus kommunikáció

1985-ben az Osztrák Rehabilitációs Munkaközösség forradalmi nyilatkozatot tett közzé. Talán nem túlzás forradalminak bélyegezni, hiszen sokan azóta is hivatkoznak a 40 évvel ezelőtti kijelentésekre. A Fogyatékos emberek kommunikációbeli ábrázolásának chartája szerint „Az emberiség legalább egy tizede különböző károsodásokból kifolyólag fogyatékos; meg van tiltva számukra, hogy jogaikkal száz százalékosan éljenek. Ez a kizáró-mechanizmusok miatt van így. […] Ebben a kirekesztésben a tömegkommunikációs eszközök nagy és egyre jobban növekvő szerepet játszanak. […] A fogyatékos emberek eddigi ábrázolása vitatott: ők egyre-másra támasztják azt az igényt, hogy többet és méltányosabban tudósítsanak problémáikról. Az érintettek és a szakemberek megállapítják, hogy eddig az előítéleteknek inkább a fenntartása, mintsem leépítése történt meg. […] Ezt az állapotot kell felelősségteljesebben elkészített publikációkkal megváltoztatni.” 

A kereken 40 évvel ezelőtt elkészített charta mondatai akár ma is születhettek volna annak ellenére, hogy az utóbbi évtizedekben jelentősen emelkedett a fogyatékos emberekről szóló médiamegjelenések száma. 1999-ben az Observer Médiafigyelő Kft. adatai szerint a nyomtatott sajtó 2093, míg 2004-ben már 3030 alkalommal szólt a fogyatékos emberekről.

A 2003-as hirtelen emelkedés valószínűleg annak eredménye, hogy az Európai Unió a 2003-at a Fogyatékossággal élők évének nyilvánította. Az örvendetes emelkedés ellenére a kvalitatív vizsgálatok mégsem mutattak annyira rózsás képet. A sajtóban kialakult szokás szerint a siketek, vakok, értelmi fogyatékosok még együtt sem kaptak akkora nyilvánosságot, mint a mozgássérültek. Ennek háttere vélhetően az akadálymentesség és a fogyatékosság definíciós zavaraiban keresendő, az átlagemberek ugyanis szinte kizárólag a mozgásszervi fogyatékosságra gondolnak, ha az akadálymentességről van szó. Azt is problémaként említhetjük, hogy a média szóhasználatában még mindig élnek a „rokkant”, „béna”, „világtalan”, „süket”, „szellemi fogyatékos” kifejezések. Ahhoz, hogy ez az állapot jó irányba változzon, az érintettek szerint arra lenne szükség, hogy az újságíróképzésbe olyan szemléletformáló kurzusok is bekerüljenek, melyek a felkészítik a leendő sajtómunkásokat arra, hogyan kezeljék a fogyatékosságot, mint jelenséget. Mivel azonban ma még nem léteznek a fogyatékos emberekkel foglalkozó szakújságírók, akik – ahogy a gazdasági, politikai, egészségügyi újságírók – saját szakterületük „tudósai”, a megszólaltatott szervezeteknek minden alkalommal újra el kell magyarázniuk az éppen aktuálisan velük foglalkozó újságírónak céljaikat, valamint azt, hogy milyen a fogyatékossággal élők élete, mit szeretnének. A médiavilágban csak kevesen vannak, akik akár érintettségük révén, akár más okból e téma iránt elkötelezettek lennének. 

Hiányzik továbbá egy olyan sajtóközpont is, amely segítené a médiát. Ezek a hiányosságok annak ellenére léteznek, hogy a korábban említett Osztrák Rehabilitációs Munkaközösség chartája konkrét megoldási javaslattal is él. A dokumentum 10 pontban foglalja össze azokat a szükséges lépéseket, melyek a fogyatékosság korrekt megjelenítését eredményeznék. 

1.    A fogyatékos emberek problémáit a sajtó nagyobb mértékben vegye figyelembe, az újságírók képzésük során találkozhassanak az érintettekkel. 
2.    Követelik a reális és megalapozott tudósítás etikai elveinek maximális figyelembe vételét (tárgyilagosság, objektivitás, valósághűség, felelősség, komoly kutatás, utánajárás, stb…). 
3.    Követelik, hogy a fogyatékos embert a legközérthetőbb formában és módon, normális életkörülmények között mutassák be, de ne csak „fogyatékosság-specifikus” műsorokban.
4.    Követelik a fogyatékosok problémáiról a rendszeres tudósításokat, a normális, folyamatos megjelenést, hogy a téma a szerkesztés magától értetődő elemévé váljon. 
5.    Követelik, hogy a szerkesztőségek a klisék használatáról, a nyílt és rejtett lealacsonyításokról, a diszkriminációról és a megbélyegzésről mondjanak le (mind a beszédben, mind vizuális megjelenítésben). Aki a sajtóban dolgozik, folyamatosan azon gondolkodjon, helyes-e szóhasználata, s nem bánt-e meg senkit.
6.    Követelik, hogy a sajtómunka során alapmotívumként jelenjen meg, hogy a fogyatékos emberek ne legyenek mások sajnálatára utalva. Ehelyett az újságírók az elidegeníthetetlen jogokat és igényeket képviseljék, ami a humánusabb társadalom kialakulását segíti. 
7.    Követelik, hogy a lehető legnagyobb mértékben vonják be a fogyatékos embereket a szerkesztőségi munkába, hogy az érintettek kontrollja a helyzet javulását eredményezze. 
8.    Felhívják a figyelmet, hogy a sajtó munkatársai az integrációs koncepció jelentéstartalmával még jobban ismerkedjenek meg. Az integráció ebben az esetben a másság elismerését, az emberi jogok érvényesülését és megőrzését jelenti.
9.    Felhívják továbbá a figyelmet arra, hogy az újságírók kerüljék a megszemélyesítő, egyedi esetekre koncentráló feldolgozási módokat. 
10.    Végül felhívják a „médiacsinálók” figyelmét, hogy mindenkor legyenek tudatában munkájuk közvélemény-formáló erejének, mellyel segíthetnek az előítéletek lebontásában.