Fogyatékos-képek a hazai médiában

Az újságírók számára a fogyatékosság mindig „hálás” téma. Általában van benne konfliktus, utánajárható, bizonyítható, a nyilatkozók hitelesek, a médium pedig teljesítheti vélt vagy valós kötelességét a társadalom vagy épp a jogalkotók felé. Ezzel szemben az elmúlt évtizedek publikációinak többségében a téma kizárólag lapkitöltő szerepet kapott. A nyomtatott sajtóban a mínuszos és rövid hírek túlsúlya dominált, képeket csak ritkán láthattunk. A olvasó nem szembesülhetett a fogyatékos ember látványával, csak elképzelhette azt. Az elektronikus médiában sokáig – ahogy egyik, ma már nem létező fogyatékos-műsor szerkesztője mesélte – tiltott volt a sérültek ábrázolása, mely szabályt később úgy „enyhítették”, hogy már csak a „nyáladzó értelmi fogyatékos” volt tabu. Vacsoraidőben pedig egyáltalán nem volt szabad az efféle „antiszociális elemek prezentálása”.

E sorok írójának, mint egy országos szervezet egykori sajtóreferensének is tapasztalata, hogy az egyébként magabiztos újságírók nehezen találják fel magukat fogyatékos-körökben. Nem tudják, hogyan viselkedjenek, egyáltalán kell-e viselkedniük, nem képesek felmérni, mit szabad, és mint nem, egyszerűen „leblokkolnak”. A televíziós ábrázolásban később tisztán felismerhetők az önkontroll árulkodó jegyei. Ennek eredményeként nem hallunk például a sérültek szexuális életéről, nem szembesülünk az amputált ember számára mindennapos és természetes protézis használatának látványával, de ugyanígy nem ismerhetjük meg azt, milyen gondolatai vannak egy elméjében ép, okos és intelligens, ám rosszul beszélő Little-kóros embernek (mozgáskoordinációs hiba az agy bizonyos területein, melyet például a születéskor fellépő oxigénhiány is okozhat. Sok újszülött élete pecsételődött meg orvosi műhiba következtében). Konkrét példaként az egyik országos érdekérvényesítő szervezet korábbi ifjúsági referensét említhetjük, aki élete legnagyobb meglepetése- és élményeként élte meg, amikor vele Várkonyi Attila, a Juventus Rádió akkori műsorszerkesztője – az ifjúsági referens nehezen érthető beszéde ellenére – élő adásban készített stúdióbeszélgetést. Az interjú remekül sikerült, és egy nagyon kellemes beszélgetés során ismerhettük meg a hazai mozgáskorlátozott fiatalok sokszor elborzasztó, máskor lelket emelő életét. Az ilyen „bátor újságírói húzás” nagyon ritka és csak a téma iránt igazán elkötelezett szerkesztők engedik meg maguknak.

Példaértékű kezdeményezésként értékelhetjük az egykori Magyar Televízió Sorstársak című műsorának „bátorságát”. A műsor gazdái ugyanis két mozgássérült, kerekesszékes műsorvezetőt „engedtek” képernyőre. Az addig példátlan vállalkozás bevált, a nézők megszerették az új TV-seket. Ugyancsak a képi retorika konvencióit feszegető televíziós műsorral találkozhattunk az egyik ismeretterjesztő csatornán. A SEX SENSE című dokumentumműsor egyik epizódja a testi sérültek szexualitásáról beszélt. Az itthon is sugárzott – egyébként külföldi készítésű – film bebizonyította, hogy egy ilyen sokak számára „zavaró” témával is lehet ízlésesen, mégis részletesen foglalkozni. A 22 óra után vetített, a jól ismert 18-as karikával ékesített program ellen senki sem tiltakozott, pedig a csatorna többször is megismételte.

Az olyan újfajta csatornák, mint a közösségi média termékei ma már nyiltabban, sokszor talán túl nyíltan közelítenek a témához. Ennek fő oka abban keresendő, hogy ma már az újságírás nem pusztán egy szűk kör privilégiuma. A megnyíló internetes platformok (Facebook, Instagram, Youtube, TikTok, stb...) milliószámra ontják a különféle audiovizuális és írott tartalmakat, melyek ma már számtalan (a sokmillió készítőnek köszönhetően), sokszor teljesen ellenőrizhetetlen formában nyilvánulnak meg.