Az újságírók számára a fogyatékosság mindig „hálás” téma. Általában van benne konfliktus, utánajárható, bizonyítható, a nyilatkozók hitelesek, a médium pedig teljesítheti vélt vagy valós kötelességét a társadalom vagy épp a jogalkotók felé. Ezzel szemben az elmúlt évtizedek publikációinak többségében a téma kizárólag lapkitöltő szerepet kapott. A nyomtatott sajtóban a mínuszos és rövid hírek túlsúlya dominált, képeket csak ritkán láthattunk. A olvasó nem szembesülhetett a fogyatékos ember látványával, csak elképzelhette azt. Az elektronikus médiában sokáig – ahogy egyik, ma már nem létező fogyatékos-műsor szerkesztője mesélte – tiltott volt a sérültek ábrázolása, mely szabályt később úgy „enyhítették”, hogy már csak a „nyáladzó értelmi fogyatékos” volt tabu. Vacsoraidőben pedig egyáltalán nem volt szabad az efféle „antiszociális elemek prezentálása”.

E sorok írójának, mint egy országos szervezet egykori sajtóreferensének is tapasztalata, hogy az egyébként magabiztos újságírók nehezen találják fel magukat fogyatékos-körökben. Nem tudják, hogyan viselkedjenek, egyáltalán kell-e viselkedniük, nem képesek felmérni, mit szabad, és mint nem, egyszerűen „leblokkolnak”. A televíziós ábrázolásban később tisztán felismerhetők az önkontroll árulkodó jegyei. Ennek eredményeként nem hallunk például a sérültek szexuális életéről, nem szembesülünk az amputált ember számára mindennapos és természetes protézis használatának látványával, de ugyanígy nem ismerhetjük meg azt, milyen gondolatai vannak egy elméjében ép, okos és intelligens, ám rosszul beszélő Little-kóros embernek (mozgáskoordinációs hiba az agy bizonyos területein, melyet például a születéskor fellépő oxigénhiány is okozhat. Sok újszülött élete pecsételődött meg orvosi műhiba következtében). Konkrét példaként az egyik országos érdekérvényesítő szervezet korábbi ifjúsági referensét említhetjük, aki élete legnagyobb meglepetése- és élményeként élte meg, amikor vele Várkonyi Attila, a Juventus Rádió akkori műsorszerkesztője – az ifjúsági referens nehezen érthető beszéde ellenére – élő adásban készített stúdióbeszélgetést. Az interjú remekül sikerült, és egy nagyon kellemes beszélgetés során ismerhettük meg a hazai mozgáskorlátozott fiatalok sokszor elborzasztó, máskor lelket emelő életét. Az ilyen „bátor újságírói húzás” nagyon ritka és csak a téma iránt igazán elkötelezett szerkesztők engedik meg maguknak.

Példaértékű kezdeményezésként értékelhetjük az egykori Magyar Televízió Sorstársak című műsorának „bátorságát”. A műsor gazdái ugyanis két mozgássérült, kerekesszékes műsorvezetőt „engedtek” képernyőre. Az addig példátlan vállalkozás bevált, a nézők megszerették az új TV-seket. Ugyancsak a képi retorika konvencióit feszegető televíziós műsorral találkozhattunk az egyik ismeretterjesztő csatornán. A SEX SENSE című dokumentumműsor egyik epizódja a testi sérültek szexualitásáról beszélt. Az itthon is sugárzott – egyébként külföldi készítésű – film bebizonyította, hogy egy ilyen sokak számára „zavaró” témával is lehet ízlésesen, mégis részletesen foglalkozni. A 22 óra után vetített, a jól ismert 18-as karikával ékesített program ellen senki sem tiltakozott, pedig a csatorna többször is megismételte.

Az olyan újfajta csatornák, mint a közösségi média termékei ma már nyiltabban, sokszor talán túl nyíltan közelítenek a témához. Ennek fő oka abban keresendő, hogy ma már az újságírás nem pusztán egy szűk kör privilégiuma. A megnyíló internetes platformok (Facebook, Instagram, Youtube, TikTok, stb...) milliószámra ontják a különféle audiovizuális és írott tartalmakat, melyek ma már számtalan (a sokmillió készítőnek köszönhetően), sokszor teljesen ellenőrizhetetlen formában nyilvánulnak meg.

A fogyatékos emberek és a média témakörében egészen napjainkig alig jelentek meg publikációk. Korábban csak elvétve, a szervezetek saját, belső kiadású sajtótermékeiben találkoztunk e probléma felvetésével, ennek ellenére mégis jelentős írások születtek (lásd: Osztrák Rehabilitációs Munkaközösség Fogyatékos emberek kommunikációbeli ábrázolásának chartáját később). A nagy szervezetek közül a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségében a HUMANITÁS, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségében a VAKOK VILÁGA, korábban az Értelmi Fogyatékosok és Segítőik Országos érdekvédelmi Szövetségében a KAPASZKODÓ, valamint a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségében a HALLÁSSÉRÜLTEK című lapok foglalkoztak a szövetség híreivel, tágabban pedig az érintett fogyatékossági ág problémakörével. Ezen periodikák olvasói azonban nem kíváncsiak a médiáról szóló hosszas értekezésekre, így ezen a területen hiába keresünk szakmai publikációkat. 

Korábban a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségének gondozásában jelent meg az a sorozat, mely a fogyatékossággal élő emberek lehetőségeit taglalta a legkülönfélébb területeken. Az akadálymentesség európai szabályozásának hazai alkalmazásról szóló „Akadálymentes Európa felé?” (Mozgássérültek Budapesti Egyesülete, Budapest, 2000), az Internet lehetőségeit ismertető „Netre fel” (Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége, Budapest, 2004), és fogyatékosokkal kapcsolatos hiedelmeket, stigmákat, előítéleteket magyarázó „Nem magánügy” (Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségének, Budapest, 2004) című kiadványok hiánypótló műveknek tekinthetők.

A több mint 20 éve megjelent, azóta is hiánypótló összeállítás a „KÖZVETÍTÉS – Fogyatékosságügy és Média Magyarországon” (ICSSZEM-MÚOSZ, Budapest, 2004) máig megőrizte aktualitását. E kiváló dolgozatot több, a fogyatékosságügy és a média területén kiemelkedő munkát végző, és sokat bizonyított szerző jegyzi. Talán nem túlzás azt állítani, hogy e kiadványt méltán nevezhetjük alapműnek. A szerzők nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy lehetőség szerint minden tekintetben elemezzék, a média hogyan bánik a sérültekkel. Ennek ellenére – a kiadványt gondozók kritikájaként – megfogalmazható, hogy a hagyományos közszolgálati és kereskedelmi médián túli „világ” a szerzők számára mintha nem is létezne. Nem olvasunk önálló ágként az internetről, ami ma már a fogyatékos emberek számára nem ritkán a világot jelenti, (hiszen egy mozgássérült, vagy egy vak ember számára ez a fórum a legkönnyebben elérhető, ráadásul kétirányú médium), de ugyancsak hiába keressük a közösségi médiát (rádió, TV). A közösségi rádiók például működésük során már bebizonyították, hogy éppen azért váltak hitelessé, mert műsoraikat - ha nem is képzett újságírók - a téma avatott szakemberei készítették, készítik. Így példaként említhetjük a budapesti Civil Rádiót, ahol vakok is szerkesztettek műsorokat, vagy a Nonprofit Média Központ tanfolyamait, amelynek keretében maguk az érintettek sajátították el a rádió- és TV-műsorok készítésének alapjait. Utóbbi esetben a rendhagyó próbálkozások is sikerrel végződtek: vakok készítettek dokumentumfilmet, vagy éppen siket fiatalok rádióműsort.

A fent említett szakkiadványok mégis úttörő jelentőségűek. Nem csak azért, mert eddig senki sem végzett effajta kutatásokat, hanem azért, mert szerzőik nem „házi kiadványokat” készítettek. A megosztott tudást bárki haszonnal forgathatja, akár tankönyvként, vagy épp egy szakdolgozat szakirodalmaként. Létük úttörő jelentőségű azért is, mert az azokban foglaltakat hosszú évek tapasztalata és munkája előzte meg. Természetesen még sok a feltérképezetlen terület, ezek azonban – remélhetően  – újabb kihívást jelentenek majd egy-egy leendő kiadvány szerzőjének. És persze azt se felejtsük el, hogy az időközben jelentősen felfejlődő közösségi média újabb távlatokat nyitott meg a fogyatékos emberek kommunikációjában.

A hazai fogyatékos-ügy szempontjából a rendszerváltás utáni médiaviszonyok kialakulásával együtt merült fel a fogyatékosság erősebb média-megjelenésének szükségessége. Az érintett szakemberek a társadalmi tudatformálás igen fontos eszközét látták az egyre inkább kialakuló (újjáalakuló) sajtó szervezeteiben. A lehetőségek kihasználása azonban azóta is várat magára. Ennek oka főként abban keresendő, hogy a fogyatékossággal élőkkel foglalkozó szakmabeliek saját területükön kívül nem értik a hazai média működését, ezzel együtt a szerkesztőségek számára a téma leginkább a lapkitöltés és a „sztori” lehetőségét jelenti. Az elvárásokkal ellentétben szinte alig látunk és hallunk olyan műsorokat, olvashatunk olyan írásokat, melyek a társadalmi tudatformálást segítenék. De mit is jelent a társadalmi tudatformálás?

A definíció azért sem egyértelmű, mert sokan sokféleképp képzelik el a fogyatékossággal élők egyenlő esélyének megteremtését. Van, aki számára az ellátórendszer totális kiterjesztése a legjobb megoldás, mások viszont szociális helyett inkább emberi jogi kérdésként kezelik a fogyatékos emberek problémáit. A társadalmi tudatformálás célját illetően – előbbiek miatt – nincs egységes álláspont. A leginkább elfogadható definíció talán: a toleráns, elfogadó, egyben segítő, az önrendelkező önálló élet megteremtését lehetővé tévő társadalmi környezet eléréséért végzett felvilágosító, tájékoztató munka. A társadalmi tudatformálás kommunikációs formák és folyamatok segítéségével ismerteti meg az átlagembert a fogyatékossággal élők életmódjával, helyzetével, lerombolva az évtizedek során kialakult negatív előítéleteket. A cél tehát olyan pozitív fogyatékosember-kép kialakítása, amivel az ún. "ép emberek" könnyen azonosulhatnak, félelmük a sérült emberektől megszűnik, de legalábbis minimálisra csökken.

Jelen honlap arra keresi a választ, hogy Magyarországon a média megfelelőképpen segíti-e a társadalmi tudatformálás folyamatát, mindeközben megpróbálja azt is bemutatni, hogy a fogyatékosság témaköre milyen helyet foglal el a sajtó világában. Az alaphipotézis szerint ugyanis a hazai média az utóbbi években tapasztalható előnyös változások ellenére sem jeleníti meg megfelelő módon a fogyatékos embereket, a publikációk, látható és hallható műsorok pedig néha éppen ellenkező hatást érnek el, mint amit az érintettek szeretnének. Ezt az alapvetést – első látásra – alátámasztja a sajtó még ma is általános módszere, miszerint a fogyatékos embereket szánalmat keltő, önmagukat ellátni képtelen, a társadalom nyakán koloncként vegetáló, önálló egzisztenciájukat megalapozni képtelen emberekként mutatja be. Maguk az érintettek ezzel szemben azt szeretnék, ha a média nem a fogyatékosságot helyezné előtérbe, hanem azt, amit az egyes ember állapota ellenére – de talán jobb szó a „mellett” –  elérni képes. Azt, hogy a fogyatékosok dolgozni szeretnének, sorsukat érintő döntéseiket önállóan meghozni, kikerülni a szociális intézmények „börtönéből”, hogy adót fizethessenek, családot alapíthassanak, és a társadalom eltartottjaiból eltartók lehessenek, akik hozzájárulnak az ország és a társadalom fejlődéséhez.

Magyarországon ma már sokakat foglalkoztat a fogyatékossággal élő emberek sorsa, százszámra készülnek az életüket bemutató értekezések, dolgozatok, noha ezek többnyire rejtve maradnak, vagy elsikkadnak a szervezetek saját maguk számára készített belső kiadványai között. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – a sajtó hozzáállása a fogyatékosokhoz ma még feltérképezetlen terület. Készültek ugyan elemzések, melyek a problémát taglalják, azonban megoldást nem kínáltak. A Sérültek.hu Magazin azt szeretné bebizonyítani, hogy a hazai sajtó fogyatékos emberekkel kapcsolatos – nem feltétlenül tudatosan rossz – beidegződései megváltoztathatók.

A dolgozat második részében azt a hipotézist vizsgálja, mely szerint a fogyatékos emberek, mint „médiacsinálók”, sokkal hatékonyabban lennének képesek a társadalmi tudatformálás folyamatát irányítani, magukról hitelesebb és sokkal elfogadhatóbb képet nyújtani a tömegkommunikáció útján. Ehhez – kapcsolódva a dolgozat alaphipotéziséhez – Westley-MacLean tömegkommunikációs modelljének témánk szerinti „behelyettesítése” nyújthat megerősítést. Ha ugyanis a fogyatékos emberek maguk válnak „kapuőrökké”, a tájékoztatás és információközlés során élhetnek közvélemény-formáló lehetőségeikkel, így a társadalom számára megfelelő módon, saját elvárásaiknak megfelelően jelenhetnének meg a sérült emberek.